A népszerű amerikai konzervatív lap cikkének kiindulópontja az a felismerés, amelyre Donald Trump elnöksége alatt Washington is lassan kezd ráébredni:
    Moszkva céljai ugyan vitathatók és elítélhetők, de nem feltétlenül irracionálisak vagy túlzók, ha azokat a háborús logika és nem erkölcsi mérce szerint értelmezzük.
    A kérdés nem az, hogy Oroszország túl sokat kér-e, hanem az, hogy kinek a szempontjából vizsgáljuk ezt az igényt. Putyin követelései – köztük Ukrajna NATO-tagságáról való lemondás és bizonyos területek megtartása – politikailag ma még elfogadhatatlannak tűnnek nyugaton, de a Kreml szemszögéből ezek az alapvető biztonsági célok – érvelt.
    Mint írta, orosz szemszögből nézve Putyin próbálkozott a diplomáciával, majd, amikor az kudarcot vallott, háborúhoz folyamodott. Most pedig csak akkor hajlandó engedményekre, ha legalább részben elérheti eredeti stratégiai céljait – méghozzá alacsonyabb áron, mint amit egy teljes katonai győzelem követelne.
    A béke most azért tűnik olyan messzinek, mert a háború során mindkét fél radikalizálódott. Kijev a háború kezdetén még hajlandó lett volna tárgyalni semlegességéről, ám katonai sikerei után már területei teljes visszaszerzését akarta – beleértve a Krím félszigetet is. Oroszország pedig, miután nem tudta megdönteni Zelenszkijt, fokozatosan bővítette háborús céljait: már nemcsak NATO-mentes Ukrajnát, hanem a Krímen kívüli további négy ukrán megyét is végérvényesen be akarja olvasztani.
    Nem ismeretlen a jelenség a történelemben, hogy a hosszú háborúk egyre távolítják a tárgyalási pozíciókat. Minél több az elszenvedett áldozat, a felek annál inkább olyan eredményt akarnak elérni, ami illeszkedik az addigi veszteségekhez.
    A Trump-adminisztráció eddig sikertelen módon próbált lavírozni. Miközben verbálisan mindkét felet bírálja – egyszer Putyint, máskor Zelenszkijt – valójában egyre kevésbé kíván részt venni a konfliktusban.
    Amerika elsődleges érdeke nem Ukrajna győzelme, hanem az, hogy kimaradjon egy olyan háborúból, amely egy atomhatalommal szemben zajlik, és amely nem szolgál közvetlen amerikai biztonsági érdeket – állapítja meg a The American Conservative.
    „Ukrajna státusza soha nem volt nemzetbiztonsági jelentőségű az Egyesült Államok számára” – írja Bandow, a cikk szerzője. A NATO 2008-as bővítési ígérete – mely szerint Ukrajna egyszer csatlakozhat – sosem volt több üres gesztusnál. A nyugati országok közül senki sem volt hajlandó háborúba keveredni Moszkvával Kijev kedvéért. Ez ma is igaz, különösen, hogy Oroszország szorosabbra fűzi kapcsolatait Kínával és Észak-Koreával, miközben az USA egyre súlyosabb költségvetési hiánnyal és növekvő katonai leterheltséggel küzd.
    A szerző úgy látja: Amerika leginkább azzal szolgálná saját érdekeit, ha fokozatosan kivonulna a konfliktusból, és a regionális szereplőkre – Ukrajnára és Európára – hagyná a háború vagy a béke kérdését. Ha az európai államok továbbra is támogatják Kijevet, megtehetik, de viseljék annak teljes gazdasági, politikai és katonai következményeit is.
    Bandow végül egy sötét, de realista zárókövetkeztetést von le: Oroszország nem kér túl sokat – legalábbis saját szempontjai szerint nem. A béke ára magas lesz, de lehet, hogy ez az egyetlen út, amelyen keresztül Európa és a világ elkerülheti egy újabb, sokkal veszélyesebb világháború árnyékát. Amerika pedig akkor jár el helyesen, ha végre felismeri: nem az ő dolga eldönteni, hogy mi a „túl sok” – a saját érdekeit kell követnie, ki kell mondania végre, hogy számára ebből elég volt – összegezte véleményét a The American Conservative újságírója.

  2025.05.21.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés