A szenvedélybetegség nem pusztán egyéni tragédia, hanem olyan családi tapasztalat, amelynek lenyomata nemzedékeken át tovább él – olvasható a Drogkutató Intézet által bemutatott, a Debreceni Egyetem kutatóinak munkáján alapuló összefoglalóban.
    A Szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek veszteségélményei című kutatás 78 érintett személyes vallomásán keresztül mutatja be, milyen érzelmi és kapcsolati örökséget hordoznak magukban azok, akik szenvedélybeteg szülők mellett nőttek fel.
    „A gyerekkorom leginkább a félelemre és a várakozásra emlékeztet” – fogalmazott a kutatás egyik résztvevője.
    A Drogkutató Intézet szerint a kijelentés pontosan jelzi, hogy a szenvedélybeteg családban felnövő gyermek a szülői jelenlét mellett azokat az alapvető érzelmi mintákat is elveszíti, amelyek a biztonságot, a megbízhatóságot és a stabilitást jelentik.
    A gyermek számára a szeretet és a félelem összekapcsolódik, a bizalom feltételekhez kötődik, míg a folyamatos kontroll a túlélés eszközévé válik.
    A tanulmány egyik kulcsfogalma a rétegzett veszteség, ugyanis egy szenvedélybeteg családban újra és újra gyászolnak. Habár a szülő fizikailag jelen van, érzelmileg mégis elérhetetlen, így a gyermek nem kapja meg azokat az alapmintákat, amelyekből a szeretet, a bizalom és a stabilitás tanulható volna. „Ott volt, de nem volt ott. Inkább az ital volt a társasága, nem én” – fogalmazott a kutatás egyik megszólalója.
    Ez említett hiány sokszor azt eredményezi, hogy a gyermek megalkot egy elképzelt, idealizált „fantáziaszülőt” a fejében, aki józan, szeretetteljes és biztonságot ad. Mivel a valóságban ezt a szülőt sosem ismerhette, a gyász nem egyetlen eseményhez kötődik, hanem állandó jelenlétté válik, ami lassan a személyiségébe is beépül.
    Egy szenvedélybeteg családban a gyermek kapcsolódási mintái is torzulnak. Megtanulja, hogy a szeretethez gyakran hiány, félelem és feltételek tartoznak, ezért a felnőttkori kapcsolatokban nehézségekbe ütközhet a közelség, a bizalom vagy a konfliktuskezelés.
    A gyermekre sokszor a szülői feladatok is ráhárulnak, és idő előtt felnőnek. Ez a folyamat rövid távon a működést és a túlélést szolgálja, hosszú távon azonban súlyos érzelmi ára van. „Már nyolcévesen én intéztem otthon mindent” – idézte fel a tanulmány egyik résztvevője.
    A túlvállalás, a folyamatos készenlét és a felelősség görcsös átélése később nehezíti a saját szükségletek felismerését. A szenvedélybetegség tehát nemcsak a függőt érinti, hanem szerepcserére kényszeríti a családot, amelyben a gyerek csendes megmentővé válik.
    A kutatás arra is felhívja a figyelmet, hogy a pszichoaktív szerekhez kötődő családi dinamika nemcsak a viselkedéseket, hanem érzelmi logikákat is tovább örökít. Sok érintett számolt be arról, hogy felnőttként is szorongással, bűntudattal vagy kapcsolati függéssel küzd.
    Az önhibáztatás gyakori, szinte láthatatlan örökség, így a gyerek a káoszt saját hibájaként értelmezi, és ez a belső narratíva később is meghatározhatja az önértékelését. Nem véletlen, hogy emiatt nő annak az esélye, hogy később maga is a szerekhez fordul, hiszen a fájdalom, a kiszámíthatatlanság és a kontrollvesztés ismerős mintává válnak.
    Hozzátették, hogy a szenvedélybeteg szülő mellett felnövők sokszor rendkívül erős megküzdési képességgel bíró felnőttek lesznek. A gyógyulás kulcsa azonban szinte mindig a felismerés: „Amikor megértettem, hogy nem én vagyok a hibás, elkezdtem gyógyulni” – fejtette ki az egyik résztvevő. A feldolgozás gyakran önismereti munka, terápia vagy támogató közösség révén történik meg. A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a feldolgozatlan trauma szintén növelheti a későbbi szerhasználat és a kapcsolati zavarok kockázatát.
    A szenvedélybetegség eltorzítja a kapcsolódási nyelvet, amelyből a gyermek érzelmi biztonságot tanulna. Ilyen közegben a szeretet és félelem összekapcsolódik, a bizalom feltételekhez kötődik, a kontroll pedig túlélési stratégiává válik.
    Innen nézve a függőség nem magányos döntés, hanem kollektív történet, amelyben a hiány öröklődik, amíg valaki meg nem tanul másképp kapcsolódni.
    A szenvedélybeteg családban felnőtt gyermekek történetének egyik tanúsága, hogy a hiány is tanít. Megtanítja őket figyelni, alkalmazkodni, küzdeni, de mindez csak akkor válhat erőforrássá, ha tudatosul bennük. A Debreceni Egyetem kutatása arra hívja fel a figyelmet, hogy függőség hatása tovább él a mintákban, és a későbbi kapcsolatokban. A kérdés csupán az, felismerjük-e időben, hogy a hiány öröksége is feldolgozható. A szenvedélybetegség nem csupán a józanságnak az ellentéte, hanem a valódi, biztonságos emberi kapcsolódásnak is.

  2025.11.16.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés